Nők Lapja 2019/28. Lapszám.
Irta: Dobray Sarolta,
fotó: Bulla Bea
Negyvenes évei elején járó, jóképű férfi. Szép házasság, 3 szép gyerek, álommunka. Kilencven kiló. Húsz évvel ezelőtt hatvan volt, hosszú, herointól, lopástól, csalástól, hazugságtól szétvert évekkel a háta mögött. Többször a halál küszöbéről támolygott vissza, amíg egyszer azt mondta, elég. Legyen inkább élet. És lett. Orsolics Zénó már másoknak – drog által érintett tinédzsereknek és felnőtteknek - segít, és az idáig vezető útról könyvet is írt.
Két dolog jut elsőre eszembe.
Az első a pad, ott, az Örs Vezér téren, ’98-ban. A pad mellett, a kukából kandikált egy kiflivég, és én először azon gondolkodtam, hogy amikor nem néz oda senki, kiveszem. Aztán azon, melyik a nemesebb halál: a troli, vagy a metró elé vetni magam.
A második, amikor lediplomáztam. Hogy apám akkor, először és utoljára mondta nekem azt, hogy büszke rám…
– így kezdi Orsolics Zénó. Aztán folytatja, az elejéről -
Teljesen átlagos családban nőttem fel. Legalábbis kívülről úgy tűnt… Anyu, apu, két testvér, autó, nyaraló, minden. Apám katonai pályára ment, alezredesi rangig vitte. Bizonyítani akart, magának, a világnak, hogy egy icipici somogyi faluból lám hova lehet jutni. Cserébe otthon is katonás volt, kemény, kocka. Az érzelmekről való beszédnek ott helye nem volt, hallgattunk a bajokról, mint a sír. Voltak jó emlékeim is. Közös szánkózások, néhány jó kirándulás… De mire tizenkettő lettem, tűz és víz lettünk apámmal.
A lakótelep, az lett az én otthonom. A lakótelepi srácok. A banda. Akik végre értenek engem, elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Mindenki zűrös családból jött. Egyívásúak voltunk… Van egy ilyen mondás, hogy a szemetet összefújja az utcán a szél. Hát, minket összefújt. Anyagilag megvolt mindenem, de anyám is halálra dolgozta magát, apám is, kontroll sehol. Azokban a telepi bandákban álmodtuk az életünket. Minden drogosnak van egy „belépő” szere. Én azt mondom, az enyém a kulcs volt, ami akkoriban a nyakamban lógott, ahogy a nyolcvanas évek-beli lakótelepi filmekben látni. Reggel elindultam a suliba, aztán utána vagy hazaérkeztem, vagy nem. Általában nem. Tizenhárom körül voltam, akkor kezdtünk cigizni, suli előtt, közben, után. Aztán jöttek az iszogatások. Onnan már csak egy karnyújtásnyira volt az első füves cigi. De az első szerelem a hasis volt, egy szilveszteri buliban hozta valaki. Nagyon bejött. Csodálatos szorongáscsillapítónak bizonyult, és én folyton szorongtam. Végre nem kellett arra gondolni, amire nem akartam, arra, ami otthon volt, hogy az a képletes púp a szőnyeg alatt lassan óriássá nőtt. Mindenki tudott valamit, ami baj, ami fáj, de senki nem beszélt róla. Ahogy arról sem, hogy apám iszik, hogy egyre agresszívabb. Hogy nem férünk egymáshoz. Ahogy mindenkinek, nekem is voltak fontos válaszutak az életemben, amikor eldönthettem, megyek tovább arra, amerre indultam, vagy kiszállok. Én mentem tovább. Ezen a ponton még sokan kiszálltak, mert akkor még nem volt annyira nehéz.
Mint a vadállatok
A hasis és a fű után bejöttek a képbe a partidrogok. Speed, exctasy. A legelső megint csodás volt. Fogalmunk sem volt semmiről, hogy mi lehet ebből, hogy rá lehet erre is kattanni rendesen. Imádtam, hogy a bandában vagyok, hogy oda tartozom, hogy egyáltalán tartozom valahova. Buliról bulira jártunk, olyanok voltunk, mint a vadállatok. Életveszélyes időszak volt. Négyen beültünk egy szakadt zsiguliba, mindenki be volt állva, mint az állat, a sofőr is, persze. Padlógázzal nyomtuk az autópályán. Felborultunk, fának mentünk többször. De akkor még mázlink volt, akkor még nem halt meg senki. A speedtől rendszeresen iszonyúan bedobogott a szívem, úgy éreztem mindig, hogy meghalok. Utáltam. De cikinek éreztem nem csinálni, a többiek előtt. Volt egy diszkó Rákoskeresztúron, ott csak bemondtad a titkos kódot és a pincérek tálcán hozták ki a speedet. Minden bevettünk, a lakótelepen szimplán csak drogtartálynak hívtak minket.
Amikor ez a bulizós korszak kicsit lecsengett, jött a következő vízválasztó. Akkor voltam tizenhét. Csináltunk egy pinceklubot az egyik tízemeletes aljában. Valaki lehozott heroint. Létezik egy buta hierarchia a szenvedélybetegek között: a drogosok lenézik az alkoholistákat, a füvesek lenézik az amfetaminhasználókat, és így tovább. De nekünk mindig mindenre volt magyarázatunk, úgy forgattuk, ahogy épp jólesett. Amikor speedeztünk, lenéztük a hernyósokat, de amikor ott volt a heroin, már nem nagyon volt kit lenéznünk, csak az alkoholistákat, mert csak azok nem voltunk még. Pedig az első nem is volt jó. Sőt. Nagyon rossz volt. Hánytam rendesen, és azon gondolkodtam, hogy a fenébe lehet erre a borzalomra rákattanni. De a többiek csinálták. Hát felszívtam második alkalommal is… Akkor már nem volt bennem félelemérzet. Évekig kirázott aztán a hideg attól a mondattól, ami akkor bennem világosan megfogalmazódott. „Megérkeztem, hazataláltam, ez az én szerem.” Úgy éreztem, menedéket az alól, ami elől menekülni akartam. A hiányaimtól. Elkezdtünk rendszeren használni. Egy-két hónap telt el, amikor észrevettem, hogy fájnak a csontjaim, hogy rosszul vagyok, hogy remegek. Pedig csak pár napot hagytam ki. Elvonás. Akkor esett le, hogy rászoktam. Rohantam is, hogy vegyek egy adagot, elfüstöltem, és sutty, mintha minden bajt, fájdalmat elfújtak volna. Ennyi volt az egész. Hónapokig szívtuk a heroint. Suliba szinte egyáltalán nem jártam be, a nyolc általános után egy szakmunkásképzőbe kerültem, annyira rossz volt a bizonyítványom
És jött a következő útelágazás. Pár haver, akik már komolyabban tolták, kiokosítottak, hogy jobban járunk, ha nem szívjuk, hanem szúrjuk a heroint. Beütni is jobban üt be, és kevesebb is kell belőle. Tiszta haszon. Hol volt már az, amikor nyolcadikban a kötelező oltás elől fejvesztve menekültünk a fóti strandra! Először bénáztunk, beadogattuk valahogy egymásnak. Aztán szépen megtanulta mindenki magának beszúrni. Néhány másodperc alatt már a véráramban száguld az anyag, és paff, ott is van az agyban. Hatalmas flash, úgy, ahogy mindig is mondták.
Több haverom meg is halt, egyébként. A klasszikus gyorsétteremvécé-beli túladagolások, amit az esti hírekben mondanak be. Aztán páran kiszálltak, mert beparáztak, vagy lebuktak otthon, aztán a szülők elvitték őket rehabra, vagy vidékre. Csak mi maradtunk, úgy öten, a kemény mag. Feljárkáltunk lakásokra, mindenki bontogatta a kis pakkját, és közben ilyen beszélgetések zajlottak: „Te, Lacika hol van?” „Basszus, hát ő a múlt héten meghalt.” „Ó! Hogyhogy?” „Túlnyomta” „Ja, szegény. Van egy kanalad?” Ennyi. Az egy teljesen más világ. Az egész drogozás arról szól, hogy önmagam szépen lassan elpusztítsam. Mellékes, hogy közben mások is elpusztulnak körülöttem. Tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy előbb utóbb nekem is ez lesz a vége. De már nem érdekelt.
Egy idő után elég drága mulatság lett a dologból. Először még volt egy munkahelyem, aztán már oda se jártam be. Elkezdtem eladogatni a dolgaim. Volt például egy autóm, rengeteget gyűjtögettem rá. Egy szép napon elmentem vele dealerhez, hogy mennyit ad érte. Azt mondta, öt grammot. Busszal mentem haza, és közben baromi büszke voltam magamra, hogy milyen jó boltot csináltam. Elhatároztam, hogy onnantól én is dealer leszek. Felütöm (felhígítom - a szerk.), csinálok belőle 10 grammot, és eladom. De túl jószívű voltam hozzá, vagy túl hülye, nem tudom, de nem jössz össze a dolog. Akkor már az ingeimet vittem a dealernek. Megszánt, két ünneplőért adott fél pakkot. Amikor nekem már semmim nem volt, elkezdtem a szüleim cuccait eladogatni. Aranyat, porcelánt, mindent, ami volt. A mikrót a konyhából.
Anyámék tudták, hogy valami nagyon nincs rendben, voltak nagy beszélgetések is, hogy csináljak már magammal valamit. De semmi komoly. Egy nap aztán lebuktam, premier plánban. Hazamentem, gondoltam most is dolgoznak sokáig, mint rendesen. Kipakoltam az asztalra a kis cuccaimat, levettem az övemet, elszorítottam a karom, beszúrtam a tűt a vénámba. És akkor anyám benyitott. Így tudta meg, hogy heroinista vagyok.
Van ennél szebb?
Másnap elindult a hadjárat, hogy megmentsenek. Elvittek a Csernushoz aki le is üvöltötte a hajamat. Nem jött be. Aztán jöttek a drogambulanciák, a kórházak, a pszichiátria, a zártosztály. Mindenhonnan megszöktem. Ahogy mindenki. Tudtam, úgyis annyi az egész, hogy jól begyógyszereznek, folyik a nyálam, aztán írnak egy zárójelentést, hogy gyógyultan távozott. És megy minden tovább. A lelkemen, ami a legbetegebb volt, nem segített senki.
Akkor apám leültetett, és azt mondta elég. Már mindent elloptam, mindent tönkretettem, őket is, magamat is. Azt mondta, vagy bevonulok valami bentlakásos intézetbe, vagy lerakom a kulcsot az asztalra, és megyek amerre látok. És akkor én letettem az kulcsot az asztalra. Onnantól felgyorsult minden. Igazi csövesben nyomtam, drogostanyákon laktam. Katasztrófa. Másfélszobás lakás, nyolc drogos, öt prosti, csótányok, a villanyt kikapcsolták. Mindent eladtunk, az utolsó képszögig. Rendszeres volt, hogy elvittek a rendőrök, olyankor kihallgattak, jól megvertek, elengedtek. Egy darabig ez ment. Aztán elfogytak a helyek, már sehova nem tudtam menni. Együtt kezdtük, de akkor már magányosan róttuk az utcákat. Felkeltél, és tudtad, hogy most meg kell csinálod a saját pénzed. Bárhogyan. Loptam, csaltam, hazudtam. Bolti lopások, kocsikat törtünk fel, járókelőkről szedtük le a táskát. De én sosem voltam jó bűnöző, ahogy jó dealer sem. Ahhoz túl jó családban nőttem fel. Ahhoz viszont nem elég jóban, hogy ne zuhanjak bele ebbe a verembe. Valami tompa hang mégis folyton ott zúgott bennem, hogy nekem nem ez az utam. Hogy nekem nem itt az utcán kellene megdöglenem herointúladagolásban.
És akkor jött a pad, ott, az Örs Vezér téren. Bámultam azt a kiflicsücsköt a kukában, és fejbevágott a felismerés, hogy innentől már hajléktalan drogos leszek. Hogy nincs lejjebb. És akkor rámordított a hangosbemondóban a jól ismert hang: Örs Vezér tere, végállomás. Ott megállt az idő. Ott volt előttem egy pillanatba sűrűsödve az elmúlt hat évem, az első füves cigitől az utolsó heroinbelövésig. Ahogy mindent és mindenkit tönkretettem, átvertem magam körül. Önmagamat is.
Másnap elmentem anyámhoz a munkahelyére, és azt mondtam neki, oké, elég volt. Elvitt egy pszichiáterhez, ahol a kezembe nyomtak egy szórólapot. Református rehab, Ráckresztúron… Két gondolatom volt erről. Az egyik: ez tuti egy börtönszerű izé, ahol be vagyok zárva, gumibotos fegyőrök vigyáznak rám, és egy bazinagy Bibliával ütik a fejem. A másik: kórház, vaságyak, mindenkinek folyik a nyála. De nem érdekelt, azt mondtam, nekem mindegy, megyek, csak legyen ennek vége. A felvételi beszélgetésen éreztem először, hogy emberszámba vesznek. Hogy számítok.
Kilencvennyolc nyarán költöztem be. Ragyogott a nap, tárva-nyitva volt minden, épp a kerítést festették. Isten hozott-tal fogadtak. Nekem azelőtt annyi közöm volt a valláshoz, hogy egyszer egy templomból elloptuk a perselypénzt. Csak azt éreztem, hogy nekem ott jó, hogy én ott valakiknek fontos vagyok. Maga a heroinelvonás iszonyat volt, de tíz nap alatt letudtam. De hamar kiderült, hogy csak akkor kezdődött minden. Hogy most kell majd rájönnöm, ki vagyok egyáltalán. Megtalálnom azt a darabot a lelkemből, ami az elmúlt hat év alatt kiszakadt belőlem. Maradtam. Tíz hónap terápia. Az első év kinn nagyon kemény volt.
Önmagamat legyőzni, talán az volt a legnehezebb. Megtanulni józanul, normálisan szembenézni az érzéseimmel, kimondani, megélni őket, dolgozni velük, nem pedig elnyomni, elbagatellizálni őket, menekülni előlük.
Azt hiszem, a terápiám végén döntöttem el, hogy segítő akarok lenni. Volt egy szakmunkás bizonyítványom, meg egy jogosítványom, lehettem volna pizzafutár. De még két dologhoz értettem, így, huszonhárom évesen. A fiatalokhoz, és a kábítószerhez. Elkezdtem tanulni, fejlődni. Két év alatt megcsináltam az érettségit, aztán a főiskolán a szociális munkás szakot. Lett egy feleségem. Három csodás gyerekünk. És szép lassan elvégeztem sok-sok képzést. Dolgoztam éveket mentorként Ráckeresztúron, ahol én is felépültem. Akkor még nem volt tinédzser rehab, a felnőttek közé pedig sokszor jöttek tizenéves srácok. A kezelés elég kontraproduktív volt: a srácok kitanulták szépen a „szakmát” az öregektől, aztán úgy távoztak, hogy már a kokó is érdekli őket. Aztán ezeknek a tiniknek indítottam egy magánpraxist… Családostól, vagy egyedül is jöhettek, úgy mentoráltam őket. Azt gondoltam, bármilyen jó is a rehab, nincs mindenkinek ott a helye. Jönnek azóta is sokan szülők rémülten, hogy ezt vagy azt találtak a gyerek táskájában. És akkor elmondom, hogy valószínűleg semmi ok pánikra, szinte biztos, hogy minden serdülő ki fog próbálni valamit. Legalább a füvet, ugyanúgy, ahogy az alkoholt vagy a cigarettát kipróbálják. Hogy baj lesz-e belőle alapjában véve a kapcsolaton múlik. A szülőén a gyerekkel. Nekem is azon múlt… A kapcsolat mindent visz. Ha a gyerekem el tudja, el meri mondani, meg tudja osztani, ami éppen vele van. Nem csak a cigit, a füvet, de a csajokat, a fiúkat, a barátait, a hobbijait, bármit. Ha mesélhet, ha kérdezhet. Hogy azt mondják neki: én bízom benned, meg tudod csinálni, és hiszek abban, hogy jó döntéseket hozol. És ebbe belefér egy-egy rossz döntés is. Nekem elmondhatsz bármit, és én is elmondok neked, ha igényled. Persze rengeteg idő és energia a gyerekünkkel egy ilyet kapcsolatot kiépíteni. És ez a meló jó esetben már csecsemőkorban kezdődik. De sokszor még az utolsó pillanatban sem késő elkezdeni a valódi odafigyelést.
- Mennie kell, órája kezdődik. Aztán prevenciós előadásra készül. Megnyugtató mosoly. -
Én úgy vagyok vele, hogy mindenkinek van egy küldetése. Nekem ez az, hitelesen terelgetni a kamaszokat, a felnőtteket ezen az úton. Imádom. Van annál szebb, mint minden reggel úgy kinyitni a szemed, hogy ma is azt fogod csinálni, amit a legjobban szeretsz?