Dátum 2022. március 30. szerda 18.00. Helyszín: Várkert Bazár, Testőrpalota, Vetítőterem (Budapest, 1013 Ybl Miklós tér 2-6.)
Bepillanthatunk a felnőtté válás és a beilleszkedés nehézségeibe...
Dátum: 2022. március 30. szerda 18.00.
Helyszín: Várkert Bazár, Testőrpalota, Vetítőterem (Budapest, 1013 Ybl Miklós tér 2-6.)
Film: Dívák (magyar dokumentumfilm)
Rendező: Kőrösi Máté
Szakértő: Orsolics Zoltán Zénó, addiktológiai tanácsadó
A beszélgetést Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezeti.
Tétova generáció – min múlik, hogy felnőtté váljanak és ne kallódjanak el?
A legutóbbi Képmás-esten Kőrösi Máté Dívák című, a 18. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál közönségdíját elnyerő alkotását néztük meg, amelyben három érettségi előtt álló lány és egy fiatal egyetemista fiú (a rendező) szemszögéből figyelhettük meg a felnőtté válás és a beilleszkedés nehézségeit. A Z generációról készült őszinte generációs portré után Keresztes Ilona újságíró és Orsolics Zoltán Zénó addiktológiai tanácsadó a pszichológia eszköztárával is körbejárták a felnőtté válás kérdését.
A film főszereplői három húszéves lány – Szani, Tina és Emese, vagy ahogy magukat hívják, a dívák –, akik képesek órákig sminkről, ruhákról vagy profilképekről beszélgetni. A felszínes külső mögött azonban mindhárman keményen küzdenek, hogy túléljék a hétköznapokat: eltartják magukat, problémás múltjukat hátrahagyva megpróbálnak leérettségizni, hogy megkezdhessék felnőtt életüket. Máté, a fiatal rendező, diplomafilmjéhez témát keresve, szinte véletlenül bukkan rájuk az utcán, amint a speciális gimnázium előtt cigizve ücsörögnek, és végül egészen az érettségiig (sőt, Szanit még utána is) követi őket kamerájával, hogy kiderítse, mi rejlik a tökéletes sminkek, divatos ruhák és felszínes viselkedések mögött. Elég hamar felismeri, hogy nem lesz könnyű dolga, ha valóban közel szeretne kerülni a lányokhoz, ezért egyre jobban beleadja magát és teljes szívvel elmerül a lányok világában, akik egyre jobban megnyílnak neki. És minél többet tudunk meg róluk, annál több kérdés fogalmazódik meg – a rendezőben és bennünk is –, így együtt haladunk a direktorral a lányok felszínessége mögött zajló, a mindennapok túlélését célzó küzdelmeik (és azok gyermekkori okainak) megismerésében. Onnantól, hogy elkezdenek magukról őszintén beszélgetni, mintha egy másik filmet látnánk, akkor kezd élvezhető válni egy magamfajta X generációs számára. A váltás egyébként a filmkészítési technikában is érződik: míg a film eleje idegesítően felszínes és béna: a kamera össze-vissza mozog, a lányok össze-vissza röhécselnek, de aztán szép lassan elindul az igazi történet, és mintha a kamera mögött is stabilabbá válna a kéz. Szinte érezhető, ahogy a fiatal rendező a felvételek során a lányok hatására ráébred: neki is ideje felnőnie. Sőt, a végére úgy tűnik, sikerül is neki. A 40-50 éves generációs néző pedig megnyugszik, volt értelme végignézni a filmet, sok mindent megérthetett a tőle korban és életstílusban eléggé távol álló fiatalokról, akik akár saját gyermekei is lehetnének. És nem lepődik meg azon sem, hogy az film nemcsak a közönséget, de a magyar és nemzetközi sajtót és kritikusokat is megnyerte; szerintük a rendező műve komoly témákat őszintén és kompromisszumok nélkül feszegető generációs portré, melyben a vicces, a drámai és a szomorú pillanatok megfelelő ritmusban váltják egymást.
Orsolics Zoltán Zénó családrendszer-terapeuta elmondása szerint számára időutazás volt ez a film, ugyanis ugyanabban a gimnáziumban érettségizett, mint a lányok, ahova egy drogrehabilitáció után került, és ugyanazt érezte és üzente korábbi, őt elküldő iskoláinak, amit Szani így fogalmazott meg az érettségi után: „Basszátok meg, sikerült!”. Azaz, nem ő volt a hülye, nem vele van gond, hanem az iskolarendszer nem volt elég rugalmas a hozzá hasonlóan „problémás” diákokhoz. A függőségekkel 20 éve foglalkozó szakértő szerint egyébként minden generációban hasonló problémák vannak; a díszlet változik, de az ember ugyanaz, és az emberi lélekben ugyanazt okozza, ha valaki nem kap elég figyelmet, nem erősítik meg a felnőttek, ugyanúgy árvák maradnak, akár családon belül is, és ugyanúgy nem tudnak élni a lehetőségeikkel. „Az idők során ugyan némileg megváltozott az addiktológia a dizájnerdrogok megjelenése miatt, de nekem addiktológusként nem kell tudnom milyen újabb szer jött ki, mert nem azok, hanem a történetek mögötti ember a lényeg. S ha jobban megismerem őket, azt gondolom, csoda, hogy élnek” – fogalmazott a szakértő.
Keresztes Ilona felvetette: e fiatalok életéből hiányzik egy építőkő, szüleik helyzete miatt korán fel kellett nőniük, biztonságos családi világuk sosem volt, vagy szétesett. Orsolics Zoltán Zénó megerősítette: nem anyagi, mint inkább lelki-érzelmi szegénységről van szó, s ez minden társadalmi rétegben megtalálható. Ott van például a jó anyagi körülmények között, családjával együtt élő Emese, akinek viszont saját szobája nagyon más világról és érzelmi állapotról tanúskodik, mint a ház többi része. Ő gyakran depressziós, és árulkodóan így fogalmazza meg vágyait: „talán tudok olyat tenni, amiért büszke lesz rám az apám”. Tina akkor kezdett el drogozni, miután szülei elváltak; testvérei és anyja most sem veszik komolyan a kisgyermekekkel kapcsolatos terveit, sőt kinevetik, de benne van életerő, ami a lehúzó környezet ellenére viszi tovább a saját útján (szakít a párjával, nem marad meg egy számára terhes párkapcsolatban, leérettségizik, nem adja fel karrierálmait). Szani története a legmegrázóbb: az utcalányként dolgozó anyja nem tervezetten esett vele teherbe, apja nem vállalta, anyjának később lett másik családja, de a lány egyedül lóg a világban, tartja a kapcsolatot az anyjával, de amikor az öngyilkos lesz, búcsúlevelében meg sem említi a lányt, csak a többieket, mintha ő nem is létezne. A lányokban közös, hogy bár mindegyikük élete szétesett, és maguk is annak látszanak, nagyon küzdenek, hogy életben maradjanak, keményen dolgoznak és közben tanulnak, hogy leérettségizzenek.
Hányszor vagyunk süketek a gyermekeinkre – tette fel a költői kérdést Keresztes Ilona, mire a szakértő kifejtette: nagyon fontos, hogy rendszeresen összeüljön egy család, hogy meghallják egymást, és ne csak tűzet oltsanak, ha probléma van. Ugyanígy az iskolában sem akkor kell hívni a szakembert, amikor füveznek a gyerekek, hanem prevenciós jelleggel. Az újságíró kérdésére, hogy ki és hogyan tudja pótolja e kallódó fiatalok számára a hiányzó családot, a szakember így válaszolt: minden eset más és más, ezért nagyon fontos például a tanodában van mentorprogram, vannak olyan felnőttek, akik észreveszik őket és bíznak bennük, akiknek számítanak. Elárulta: az ő apja alezredes és alkoholista volt, anyja nem igazán foglalkozott vele, ő hosszú hajat viselt, drogozott és a lakótelepiekkel bandázott; először csak azt tudta megfogalmazni, mit nem akar, és csak azután azt, mit akar az élettől. Megerősítette, hogy a feltűnő, gyakran „polgárpukkasztó” külső (haj, smink, körömlakk, ruhák), illetve az önpusztítás (drog, alkohol, vagdosás) célja ma is ugyanaz: egyrészt takargatni a belső sebeket, másrészt elérni, hogy észrevegyék őket, hogy kiderüljön, számítanak-e valakinek. A tanodában viszont ezeken nem akadnak fent, minden lazább, mint a hagyományos oktatási intézményekben. „Minél több a szabály, minél szigorúbbak a keretek, annál jobban megpróbálnak kitörni belőle, ezért sokkal jobb egy elfogadó-szerető légkör, olyan, amit ezek a fiatalok a szüleiktől nem kaptak meg.” És hogy egymást ne lehúzzák, hanem motiválják, fontosak a csoportos foglalkozások, amelyek a szakértő fiatalkorában még kötelezőek voltak (ilyen jelenet vagy erre való utalás a filmben nem volt).
DIVAS TRAILER from makabor studio on Vimeo.
A lányoknak fontos az egymás közötti kapcsolat, az általuk kreált pótcsalád, ahogy a tanoda is egyfajta „fészekmeleget” nyújtott számukra, amelyben a cél elsősorban nem is maga az érettségi, hanem az, hogy ne kallódjanak el – magyarázta a terapeuta, aki elárulta: később önkéntes segítőként, majd hivatásosként is dolgozott ebben az iskolában, ahol a tanárok mind nagyon elhivatottak – ahogy a szociális szférában általában –, többek között azért, mert nekik is vannak saját történeteik. Orsolics Zoltán Zénó elárulta: számára nagyon kedves emlék marad a tanoda, szeretettel gondol rájuk, mert ott érezte, hogy elfogadják és valóban segíteni akarnak neki, majd felhívta a figyelmet az Y generációs rendezőre, akinek „kellett ez a lökés”, hogy felnőjön, hiszen ahogy maga is elismerte, a film előtt csak kóválygott a világban, nem tudta mit akar. „Máté beleadta magát – még az érettségi után is követte a lányokat, és amikor Szani anyja öngyilkos lett, még hónapokig tartotta a lánnyal a kapcsolatot – ezért lett jó ez a film. Visszaadja, hogy egy kapcsolatban hatunk egymásra, és ahogy Máté beleállt a filmbe, úgy egy szakembernek is jelen kell lenni egy terápiában.”
A csúnya nyelvezettel kapcsolatos felvetésre (Keresztes Ilona szerint ez aktív környezetszennyezés és súlyos tünete annak a fájdalomnak, amit így „hánynak ki magukból a lányok”, ugyanakkor identitás-meghatározó és némileg divat is a cigizés és a tetoválások mellett), a szakértő megerősítette, hogy mindez valóban a frusztráció kifejezése, jó, hogy azt verbalizálják, és nem másképp, például fizikailag engedik ki. A másik oka pedig az, hogy a fiataloknak nincs meg a megfelelő szókészlete egy árnyalt, kulturált beszélgetéshez, hiszen nem vagy alig olvasnak, inkább csetelnek, nagyon sok időt töltenek az online világban – hívta fel a figyelmet a terapeuta, aki szerint a fiatalok sokszor egyszerre vannak jelen a két (online és valós) világban, és ez az iskolában is így van, a tanárok nehezen tudnak mit kezdeni vele, s míg Tari Annamária szerint az átzsilipelés másodpercekig tart, szerinte akár egyszerre is zajlik az életük a kettőben.
A kamaszkor a szülőkről történő érzelmi leválás időszaka – amikor a fiatal megpróbál választ találni azokra a kérdésekre, hogy ki ő a szülei nélkül, mi végre van a világban, értékes és szerethető-e. Mindez évekig tartó próbálgatást jelent, úgy a lelkükben, mint a testükben, és ha nem kapnak választ felnőttektől (olyanoktól, akik mellettük állnak, és akiknek el tudják mondani kérdéseiket, kétségeiket – akár a szülők helyett is, például egy szomszéd, egy edző, egy tanár), akkor a kortárs környezetben keresik, és az adja meg számukra a nem feltétlenül jó válaszokat. Ide tartozik a szexualitás, az intimitás kérdése is, ami – és ezt a film is nagyon jól visszaadja – ugyancsak egy „gondozatlan terület” a család nélkül felnövő fiatalok számára – fejtette ki a szakértő. Keresztes Ilona azon felvetésére, hogy először és leginkább a szülőket kellene felvilágosítani, szexualitás és drogprevenció terén, hiszen szerinte a fiatalokat személyesen nem ismerő idegenekkel a felvilágosítás nem működik az iskolában sem, a terapeuta megerősítette, hogy bárhol és bárkivel is történnek ezek a felvilágosító beszélgetések, különösen fontos a jelenlét, a bizalom, a bevonódás, ezért ő nagyon támogatja a kortárs segítő képzést, mire Ilona hozzátette: a szülőket akkor se kellene ebből kihagyni.
A film emlékezetes jelenete az első szavazás, ami Orsolics Zoltán Zénó szerint a mindenkori rendszer ellen való lázadást jelenti, ugyanakkor fontos kapcsolódási pont a felnőtt léttel, a társadalommal, ezért azt még a lányok is igyekeztek komolyan venni. De mivel nem sokat tudtak arról, hogy miről is szavaznak, a szakértő kifejtette: a fiatalok tájékozottságán sokan segítene, ha otthon és, vagy az iskolában, például osztályfőnöki órán beszélgetnének történelemről, értékválasztásról, aktuálpolitikáról. A beszélgetés utolsó szakértői gondolata pedig ez volt: ha a gyerek otthon fizikai és érzelmi biztonságban érzi magát, ha nyílt és őszinte a kommunikáció közte és szülei között, ha a szülő képes változni, ahogy gyermeke kamaszodik, és tudja, hogy nem tökéletesnek, hanem elég jó szülőnek kell lennie, akkor nem kell féltenie gyerekét az elkallódástól.
Forrás: Férfiak klubja