Egyre sűrűbben és intenzívebben kellett használnom. Aztán egy napsütéses szombaton épp otthon ültem, és azt éreztem, hogy nagyon rosszul vagyok: fájnak a csontjaim, ráz a hideg, folyik az orrom, kiver a víz… Életemben először elvonási tüneteim voltak. Ekkor tudatosult bennem, hogy heroinfüggő vagyok. Ízlelgettem ezt a szót. És megijedtem. Csak azt tudtam, hogy valami nem stimmel, és amikor összeállt a kép: aha, szóval hiányzik a heroin, és ha megszerzem, jobb lesz minden, felhúztam a cipőmet, és elmentem anyagért. És tényleg jobb volt. Mert akkor már benne voltam az ördögi körben. Ha kínzott az elvonás, annyira sóvárogtam, hogy bármire képes lettem volna, csak jusson be a cucc a szervezetembe. Semmi más nem számított.
Volt egy barátnőm, akit nagyon szerettem, bár az eszemmel tudtam, hogy nem lehet komoly a kapcsolatunk, hiszen heroinos voltam, amikor összejöttünk, és ha ő így szeret engem, akkor nem engem szeret, hanem a másik énemet, amit kezdtem gyűlölni és szégyellni. Amikor elindultam hozzá, tényleg elhittem, hogy most nem anyagozni megyek. De egyszer csak válaszúthoz érkeztem, mert ő balra lakott, jobbra pedig a díler haverom. Ott álltam egy-két percig, majd elindultam jobbra. Vettem egy pakkot, belőttem, és csak utána mentem át a barátnőmhöz. Egyből látta rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy darabig tolerálta. Talán meg akart menteni… nem tudom.
Egyébként nem volt sok szerelmem az életemben. Egyrészt mert szorongó gyerek voltam, másrészt mert nem tartottam magam semmire, és ebből fakadóan inkább az önsorsrontást, az önagressziót választottam megoldásként. Persze vágytam a szeretetre, a szerelemre, de nem voltam képes kimutatni. Ezért inkább elnyomtam magamban.
Egy-két éve heroinoztam már, mire észrevették a szüleim. Amikor egy délután hazamentem, tudva, hogy apám éjszakás, és már nincs otthon, édesanyám meg sokszor késő estig dolgozik, a szobámban kipakoltam az asztalra a kiskanalat, a fóliát, az öngyújtót és a fecskendőt, ahogy a filmekben látni, aztán az övemmel elszorítottam a karomat, és beadtam magamnak az anyagot. Éreztem az áramlást a fejemben, a testemben. Hátradőltem. Akkor nyitott be anyám. Premier plánban látta, hogy kiáll a fecskendő a vénámból. Tíz másodperc csönd következett. Összeomlott szegény. A mai napig előttem van az a helyzet. Utólag hálás vagyok, hogy megtörtént, de akkor azt hittem, belehal. Egy szót sem szólt, nem volt kiabálás, hiszti, de ott összeállt neki az elmúlt néhány év. Mert esténként sokszor beszélgettek apámmal, hogy mi van a gyerekkel, nincs jól… Apám állítólag már mondta neki, hogy kábítózom, de ő nem hitte el. Nem akarta elhinni.
Miután lebuktam, már másnap elindult a hadjárat a megsegítésemre. Vittek mindenhova: kórházba, addiktológiai osztályra, pszichiátriára, Csernushoz, aki leüvöltötte a hajamat. De én nem akartam abbahagyni, tehát nem érdekelt, mit mondanak, meg azt is éreztem, hogy nem egy hullámhosszon vagyunk. Az egyik doki azt kérte, hogy rajzolgassak, a másik meg csak azt kérdezte, milyen gyógyszerre van szükségem. Én diktáltam, ő felírta. Már jobban ismertem a nyugtatókat, altatókat, mint a szüleim. Ezekkel egyrészt jól tudtam üzletelni, másrészt ha szedtem őket, és mellette még anyagoztam is, akkor még jobban beütött a dolog. Ha kórházba fektettek, egy hétig ott voltam, jó sok gyógyszert kaptam, aztán megírták a zárójelentést. A papír szerint gyógyultan távoztam, a kapuból meg már mentem is a dílerhez. Ebből az jött le nekem az évek hosszú során, hogy mindenki csak a testemmel foglalkozik. Azt lehet gyógyszerezni, ilyen-olyan kombinációban beállítani a dózist, viszont a lelkemmel senki nem törődik. Senki nem kérdez meg olyan tök egyszerű dolgokat, hogy hogy vagyok, meg hogy mit szeretnék csinálni. Ezt a mai tudásommal úgy fordítom le, hogy nem volt körülöttem hiteles ember, akinek érdekelt volna a véleménye.