Aztán nagyon elegem lett ebből a partizós ámokfutásból. Valahogy együtt untunk rá. Ahogy az egészet is együtt kezdtük. Összesen nyolcan-tízen lehettünk. Ebben az időszakban morzsolódtak le többen a bandából. Az egyik haverom asztmás volt, és amikor szívott, rosszul lett. Mindig mondta az édesanyja, hogy vigyázzon a betegségével. Sokszor befulladt, és aztán egyszer csak eltűnt, már nem járt közénk. Egy másik srác lebukott otthon, és szobafogságra ítélték. Egy harmadik megijedt ettől az egész bulizós helyzettől, és azt mondta, innentől nem akarja csinálni. Négyen-öten maradtunk, akik továbbra is elég elszántan nem akartunk szembesülni a számunkra túl rossz valósággal.
Kis idő múlva az egyik haverom azt mondta, hogy szúrjuk a speedet. Akkor már nem volt kérdés, hogy természetesen megteszem, pedig féltem tőle. Az intravénás használat is egy választóvonal volt. De már azon sem rökönyödtünk meg, amikor előkerültek a fecskendők. Pedig ekkor is tök normális lett volna azt mondani, hogy ezt már nem, mert ez már túlzás. Ahhoz képest, hogy nyolcadikban ugyanezzel a csapattal elszöktünk az iskolai oltás elől, mert féltünk a tűtől… Az nevetséges dolog volt, mert csak a vállunkba kaptunk egy szúnyogcsípést. Egészen Fótig bicajoztunk, és az ottani tónál strandoltunk meg söröztünk egész nap. Sok értelme nem volt a szökésünknek, mert másnap persze megkaptuk az oltást. Aztán eltelt pár év, és már nem problémáztunk a fecskendővel. Az egyik srác beavatottabb volt mindannyiunknál, mert neki a bátyja már régóta drogozott. Ő mondta, hogy kell csinálni, és ő is adta be nekünk a speedet. Tavaly haltak meg mindketten. Egy tragikus történet ért véget így. Az édesapjuk annak idején rákos lett, és ezután már nem tudott többé zenélni, pedig ez nemcsak a munkája volt, hanem a hobbija is. Nem volt képes elviselni a rászakadt terheket. Öngyilkos lett. Az anya fájdalmában inni kezdett. Rövid úton alkoholista lett, és a két fiú kallódott. Velem és a többi sráccal. Édesanyjuk halála után elanyagozták a lakást, és még évekig kábítószereztek. Többször is segítettem nekik bekerülni a rehabra, de néhány hónap után mindig elmentek. Persze visszaestek. Iszonyú, hogy mára ez a négytagú család belehalt a magányba, a fájdalomba, a szenvedélybetegségbe.
Kipróbáltuk a haverokkal a „bélyeget”, vagyis az LSD-t is. Ez megint csak egy nagy utazás volt. Az élmény hol jó volt, hol nagyon rossz. Ez a szer is kinyitott egy olyan ajtót, amelyen belépve nem volt bennünk félelem, de visszatekintve nagyon ijesztő volt. Túl sokszor nem használtuk. Az egész egy villanás, hogy ez egy ilyen szer, de olyan markáns élmény, hogy az ember nem akarja mindennap átélni. Hetekig szünetet tartottunk, és akkor mondjuk füveztünk vagy hasist szívtunk. Az LSD volt az egyik legveszélyesebb kábítószer, amit használtam. Nem okoz függőséget, de nem tudod, hogy a hatása alatt mi fog történni veled. Tizenkét órára vagy többre is kiütöd magad, és közben már nem lehet kiszállni. Arra az időre meg volt pecsételve a sorsunk.
Miután az első bélyeg felét „benyaltam”, az agyam olyan rétegei indultak be, amelyekről addig fogalmam sem volt. Színeket, fényeket és különös formákat láttam. Egy olyan valóságba keveredtem, ami Van Gogh- meg néha Dalí-festményekre hasonlított. Több hét is eltelt, mire feldolgoztam ezeket az élményeket, és kitisztultak a látottak. Én szerencsésnek bizonyultam, ugyanis volt olyan haverom, aki az LSD hatása alatt a villamos alá ugrott. Valószínűleg egészen más világban járt akkor.
Volt, amikor egy haverommal ketten csináltuk. Ő nagyon félt közben. Azt mondta, zombik kergetik. Én viszont teljesen jól éreztem magam. Előfordult, hogy Pesten kezdtünk bulizni, majd pár óra múlva Pécsen ébredtünk, és fogalmunk nem volt róla, hogy kerültünk oda, vagy hogy mi történt közben. Ez is elég ijesztő volt. Nagyon sok ilyen történetet hallottam klienseimtől. S ha jön például egy horrortrip, mint a haveromnak, akkor azt az ember nem tudja kikapcsolni. Kénytelen együtt élni vele, és megtalálni abban a belső világban a kiutakat vagy a túllépés eszközeit. Szóval erre nem igazán kattantunk rá, de tényleg nem is lehet rászokni úgy, hogy második meg harmadik nap is akarom.
Már körülbelül fél éve tiszta voltam, amikor visszaütött az LSD. Ültem a rehabon, és a szemem sarkából azt láttam, hogy az üvegpohár belesüllyed az asztalba, mintha az gumiból lenne. Hirtelen odakaptam a fejem, és teljesen összezavarodtam. Egyből tudtam, hogy flashbackem volt. Nagyon megrémültem. Mintha a képembe nevetett volna az ördög: „Mit hiszel valóságnak? Talán még mindig hallucinálsz!” Egy pillanatra elveszítettem a valóságérzékelésemet. Felborult bennem a világ ettől a néhány másodperctől. Mi az igazság és mi a látszat? Már ismerős volt ez az érzés, de hála Istennek az ilyenek egy idő után elmúltak. Félelmetes volt azzal a gondolattal foglalkozni, hogy megbomlott az elmém, és már sohasem leszek ugyanaz az ember, aki voltam.