Egy szilveszteri bulin kínáltak meg először kábítószerrel. Hasissal. Persze egyből elfogadtam, és nagyon jó volt. Tizenhat éves lehettem. Akkor még azt sem tudtam, mi az, eszik-e vagy isszák, mi a hatása, van-e veszélye. De addigra már eljutottunk oda ezzel a társasággal, hogy semmi nem számított. Normális esetben a szívemhez kaptam volna, és hazáig szaladok, ha meghallom azt a szót, hogy hasis. De mi már kábítószer nélkül is drogos, anyagos srácok voltunk. Fellazultak az erkölcsök. Így aztán nem volt meglepődés, természetesnek tűnt az egész. Mind elvált vagy legalábbis problémás szülők gyermekei voltunk, igazából nem figyeltek ránk, eléggé szabadon jöttünk-mentünk. A drogos attitűd nem elsősorban az anyagtól, hanem leginkább a kontrollálatlan, nihil élettől alakul ki.
Több törzshelyünk is volt. Az egyik a Rákos-pataknál. Oda mentünk beszélgetni, a parton ülni, gyíkot fogni és sört inni. Aztán volt ott egy kiserdő, ahol járt egy vonat. Ugráltunk fel-le. Szereztünk patront vagy lőszert, rátettük a sínekre, és nagy izgalommal vártuk a szerelvényt. Az egyik tízemeletes házban volt egy elhagyott pincehelyiség. Felfeszítettük, berendeztük lim-lom bútorokkal, és ez lett a mi kis „szabadidőközpontunk”. Mint amikor a gyerekek bunkert építenek az erdőben vagy a mezőn. Nagyon jó volt, hogy télen vagy rossz időben is volt hol összejönnünk. Ez is mutatta, hogy van igényünk egy helyre, ahová összejárhatunk. Mert a lakótelepen egyébként nem nagyon volt ilyen. S tinédzserként nyilván nem a könyvtárban találkoztunk. A „klubban” terveket szőttünk, és az élet nagy kérdéseire kerestük a választ, ami szintén tök normális dolog.
2001 óta foglalkozom segítőként függő fiatalokkal és felnőttekkel. Egyéni beszélgetésre, konzultációra is járnak hozzám. A mentoruknak tekintem magam. Bizonyos ideig a támaszuk tudok lenni, velük megyek az úton, és néha kikérik a véleményemet az életüket érintő, fontos dolgokban. Ez a tapasztalatom is megerősíti bennem annak tudatát, hogy annak idején nagyon hiányzott nekünk egy-két olyan felnőtt, főleg férfi, aki ott lett volna velünk, és segített volna minket. Szinte teljesen magunkra voltunk hagyva. Senkit nem érdekelt, mit csinálunk, és senki nem gondolta azt, hogy kicsit felkarol minket. Nagyon kellett volna valaki, aki nemcsak engedi például ezt a törzshelydolgot, hanem támogatja is az ötletet, és azt mondja, hogy több apukával vagy családdal dobjunk össze egy csocsót vagy pingpongasztalt. Hogy ne a drog után kajtassunk. Így normális mederbe terelték volna az együttléteinket. A mai srácoknál sokszor van, hogy a szülők odaadnak a gyereknek egy garázst: „Rendezzük be együtt, hívd ide a haverjaidat!” Inkább a garázs előtt cigizzenek, mint ki tudja, hol. Ez nagyon hiányzott nekünk.
Ha meg is dumáltuk a nehézségeinket, csak magunkban forogtunk velük. Azt, hogy apám nagyon sokat melózik, iszik, balhé van otthon, persze el lehetett mondani, de a srácok részéről csak olyan válasz jött ezekre, hogy „gyere, igyál egy sört” vagy „szívjál füvet”. S mindig volt egy következő lépés, amikor egyre mélyebbre mentünk. Először mi voltunk a „rossz gyerekek bandája” a telepen. Saját magunkat neveztük így. Egy idő után már gengszterrapet hallgattunk és metált. Akkor feketében jártunk, nekem hosszú volt a hajam. Néhány ilyen banda énekelt valamit a sátánról, s poénnak tűnt azt mondani, hogy sátánista vagyok. Ezek is intő jelek lehettek volna, ha valaki egyáltalán tudja, mi mindent csinálunk. Aztán lettünk „a füvesek”, és mondtuk is magunk közt, hogy mást nem fogunk szívni. Amikor később már partidrogokat használtunk, akkor az volt a véleményünk, hogy partizni jó, de semmi több, hiszen az már durva lenne. De amikor meg előkerült a fecskendő, nem volt kérdés, hogy beszúrjuk a heroint. Így kevesebb cucc kell, és jobban üt – hangzott az érvelés….
Flash-back részlet - (Harmat Kiadó 2018)